Kicsinyes (?) bosszú

Van egy anekdota egy újságíróról, akit valami sérelem ért, nem szolgálták ki a boltban, átverte a taxis vagy valami ilyesmi. Nem olvasott be az illetőnek, be sem nyomott egyet a szeme alá, csak annyit sziszegett "Megírlak, megírlak..." Ennek a történetnek sok olvasata van. Az egyik az, hogy egy profi író, újságíró, jelen esetben humorista, akinek szava sokakhoz elér, mennyire térhet el a profizmustól és használhatja fel lehetőségeit kicsinyes bosszúra.

Egy humorista célja lehet a görbe tükörben megmutatás: kifigurázhat közszereplőt, egy embertípust, egy szakmát. Gondoljunk csak Maksa portéira, Nagy Bandó hivatali leveleire, Sás és Somogyi hangparódiáira, a Titkos életek sorozatra. A stand-uposok is sokat merítenek a hétköznapok kínjaiból, legyen az ügyintézés, egészségügy, oktatás vagy épp a mesteremberekkel való hadakozás. De a kérdés még mindig fenn áll: mennyire térhet el a humorista a fő céljától szórakoztatás céljától, hogy immár az vezérelje, hogy elégtételt vegyen az őt ért sérelmekér.

Hosszú a sora a - főleg építőipari - szakemberes történeteknek, de úgy látszik sosem lesz végük. A szilveszteri Rádiókabaréra is jutott kettő. Ám míg Beliczai nemcsak a burkoló szakbolt szemétségeiről mesélt, hanem a saját bénaságát is pellengérre állította, addig Mogács Dániel monológjában minden a mesterek hülyeségéről szól. Olyan érzsem támadt, mintha egy "bazmeg öcsém, akkor ne gyere soha többet dolgozni hozzám, pénzt meg ne is remélj!" kifakadás helyett a humorista csak nyelt, csak nyelt volna, miközben ezt sziszegte: "Elmeséllek, elmeséllek..."

Kár érte, pedig jó szöveg volt, csak kevésbé kellett volna személyesre venni.